A kisfiamnál már csak én szeretem jobban a születésnapját! Pici korától kezdve minden évben kitaláltam valamiféle koncepciót, amire felépítettem a szülinapi bulit. Ő mindig jött a kis cetlijével, amire gondosan ráírta, mit szeretne kapni.
Bármit is írt össze a kis listájára, próbáltam mindig úgy szervezni a dolgokat, hogy a születésnapja ne a drága ajándékokról, hanem a közös élményekről szóljon.
Emlékszem (kb. 4 éves lehetett), amikor egy valódi western falut alakítottam ki a nappali kellős közepén. Napokon keresztül terveztem és festettem a kartondobozokat, az egész házat átrendezve végül egy igazi kisvárost keltettem életre, bankkal, börtönnel, rejtekhelyekkel és természetesen egy pubbal, amihez a lengőajtókat Zéti a saját kezével festette meg.
Egy másik évben úgy éreztem, mintha leszerződtem volna a Marvel stúdióval: sorban jöttek a szuperhősök, célba dobtunk Thor kalapácsával, repültünk a házak felett Supermannel és persze Batman széthullott autóját is össze kellett raknia valakinek.
Tavaly már kissé ciki volt a szuperhősök jelenléte, és ugye tudjuk, hogy minél nagyobb a gyermek annál nagyobb a káosz is egy buli után, a ház épségét pedig be kell vallanom féltettem (aki szervezett már 3 főnél nagyobb lélekszámú gyermekzsúrt, az tudja, hogy 2 perc alatt a rendezett otthonodból egy romos játszóteret képesek kialakítani) így a bulit kihelyezett helyszínen: a Csodák Palotájába szerveztem. Zseniális volt, kísérleteztünk, felmásztunk, kipróbáltuk, egy pillanat alatt az egyik dimenzióból a másikba ugrottunk, annyira élvezték a gyermekek, fogalmam sem volt, hogy az idén milyen újdonsággal állok majd elő.
Hiszen minden évben várja a csodát, a meglepetést, amitől olyan különleges és megismételhetetlen a születésnapja.
Mindez az idén sem volt másképp, tágra nyílt szemekkel vont kérdőre… Na Anyuci idén mit találtál ki? Egy dolog volt biztos, idén is élményekre gyúrunk. Attól eltekintve, hogy mindez tök jó, de fogalmam sem volt, hogy konkrétan mivel fogom meglepni a 11 éves nagyfiamat.
Egyik nap éppen nagyon dolgoztam, mikor a szülinapos gyermekem sündörgött körülöttem. Látszott rajta, hogy akar valamit. Kérdőn nézek rá:
- Mi a helyzet?
- Szeretne beszélni a születésnapjáról…
Hosszas beszélgetés után addig eljutottunk, hogy a tavalyi volt az eddigi legjobb születésnapja… Szuper, gondoltam, a leckét feladta.
Szerencsére szorult belém valamicske kis kreativitás – a Google-ről már nem is beszélve -, hogy összekombináljam azokat a dolgokat, amiket a gyermek szeret a Google keresővel, így eredményként zseniális gyermekélményeket kaptam. Felvázoltam a lehetőségeket és az egyébként nehezen döntést hozó gyermek egy pillanat alatt döntött: a paintball lövöldözés lett a győztes…
Jupiiii, kezdhetem a szervezést, na azzal nem lesz probléma… gondoltam én. Helyszín, időpont fixálva, torta lebeszélve, jöhet a meghívó!
1.probléma: Meghívó
Kisfiamnak 11 éves kora ellenére egészen határozott elképzelései voltak a meghívóval kapcsolatban. Na a probléma azzal volt, hogy az ő elképzelése és az én szépérzékem halvány köszönő viszonyban sem voltak egymással. De hagytam érvényesülni… na nem olyan nagyon… csak mértékletesen. Remek módszert eszeltem ki arra, hogy a közös metszéspontot megtaláljuk. A facebook kampányokban is használt A/B tesztelést (másnéven alternatívák választását) vettem elő, ő persze ebből semmit nem sejtett… sőt még élvezte is, hogy ő dönthet. Ennek köszönhetően lényegesen megkönnyítettem a dolgomat. Mindenből két lehetőséget kapott, színek, formák, képek, szöveg háttér…és a végeredmény egészen jó lett, elégedett volt vele ő is és én is. Nyomtatás, boríték, pipa, mehetünk tovább.
2.probléma: Résztvevők
Sok sok évvel ezelőtt voltam egy állásinterjún, ahol megkérdezték, mi a legrosszabb tulajdonságom. Nos, a válaszom a következő volt: minden problémát mindig meg szeretnék oldani. Mindent. Akkor is, ha semmi közöm hozzá, akkor is ha nem kértek meg rá… egyszerűen így vagyok kódolva… Mert minden egyes probléma egy kihívás, amire meg akarom találni a megoldást. Nem gondoltam volna, hogy pont a kisfiam állít egy olyan probléma elé, amivel nem tudok mit kezdeni…
Nos… próbálj megszervezni egy programot úgy, hogy a névsor kb. óránként változik. Meghívom a Gézát – egy óra múlva – neeem, mégsem, mert azt mondta, hogy kiskutyafüle… inkább meghívom a Bélut – másnap – mégsem, mert csúnyán nézett rám és azt mondta, hogy nem a barátom, maradok inkább a régi haveroknál, neeem mert az Isti azt üzente hogy abrakadabra… És azt már nem is említem, hogy új iskola: új emberek, új barátok kontra régi iskola: régi emberek, régi barátok. OMG
Huuuu… úgy érzem, egy esküvői vendéglista összeállítása egyszerűbb feladat, mint összekapni egy 11 éves kiskamasz fiút. Csak a határozott végdátum és az autók férőhelye szabott határt az elképzelésének. Pénteken reggel végső egyeztetés következett, felsorolom a nyolc nevet, akiket választott, mire közli, hogy ő még a Dávidot is meghívta… WTF
- A Dávid nem beteg volt még a hét elején?
Végül gyermekem tisztázta a helyzetet, Dávid még annyira nem gyógyult meg hogy velünk tudjon jönni, így a felállás változatlan, marad a nyolc fő.
3.probléma: Matek verseny
Mint aki jól végezte dolgát, kíváncsian várom a pillanatot, mikor indulhatunk paintballazni, minden leszervezve, meghívók kiküldve, mi baj történhet még! Reggel úgy gondoltam, hogy ez a nap az én napom lesz, oké, hogy szeretem a kihívásokat, de azért nem baj, ha van néha egy kis nyugi. Na itt nem volt! Amikor azt sem tudom, hogy hol áll a fejem – a határidők vészesen közelednek, mindenki mindent (is) szeretne, de azonnal, és igyekszem mindent kézben tartani és irányítani, de néha azt sem tudom hol áll a fejem – és akkor kapok egy üzenetet, a gyermekem Matematika tanárától:
- Nem tudnám-e áttenni a Zétény buliját egy másik napra? Ugyanis a buli napján matematika verseny van Tatán és a gyerekek sorban mondják vissza a versenyt, mert a Zéti bulijába akarnak inkább menni.
- OMG, micsoda meglepetés! Már csak ez hiányzott!
Szerencsére a Tanárnő is meg szeretné oldani a problémát, így gyorsan cinkostársak leszünk és megkezdődik a Szülinapi Matekverseny hadművelet!
A verseny Tatán van, és fél ötig tart, a buli pedig Pesten és ötkor kezdődik. Az egyenlet adott, az autóm pedig nem sugárhajtású…
Mi lehet a megoldás? Hát ez pont olyan, mint egy szöveges feladat a matekversenyről. Háromkor felveszem a gyermekeket Esztergomban, elmegyünk Tatára. Ott megvárjuk a verseny végét, majd felvesszük a hiányzó 2 gyermeket, és megyünk Pestre, amire a pályánkat persze átrakattam 18:00-ra, így ha minden jól megy – és miért ne menne- mindenki jól jár! Hirtelen javaslok egy ötöst beírni a Tanárnőnek és Magamnak is problémamegoldásból. Még egyeztetjük a címet és a telefonszámokat és már tényleg mindenki várja a pénteket.
4. probléma: A vásárlási láz
És elindultunk, ahogy a nagykönyvben – és a terveimben meg volt írva -, 15:00-kor percre pontosan. Időben megérkeztünk Tatára, a versenynek is időben vége, fél ötkor már mindenki az autóban és indulhatunk is Budapestre. Picit kezd gyanús lenni a dolog, probléma sehol, a fiúk tök jól elviháncolnak a hátsó ülésen. Én, mint a szurikáták,amikor veszélyt éreznek, nézek előre hátra, telefonomra, GPS… biztos hogy valaminek történnie kell.
Éééés igen! Nos, csupán két szó kerülte el a figyelmemet: BLACK FRIDAY!
Az egész város beállt, és ha már ültél reggel a dugóban, akkor udod miről beszélek, csak azt még szorozd meg tízzel. Alaphangon fél órás késést mutatnak a műszerek, én telefonon gyorsan jelzem, hogy biztosan nem érünk oda időben. Szerencsére megértőek, bár azt az apró részletet kihagytam, hogy fogalmam sincs, mikor fogunk átvergődni az egész városon, mert ugye a Budaörsi oldalról érkeztünk, a végcél pedig a a város másik oldalán van.
Google Maps-et elengedtük, ide valami erősebb és ravaszabb cucc kell… Remélem a Waze megoldja majd a kérdést. Na most úgy éreztem magam mintha lekötözött karokkal és lábakkal kellene lefutnom a maratonit. Én voltam Tarzan, a városi betondzsungel kellős közepén és nem tudtam merre legyen az előre…
Volt fél órám hogy megoldjam a problémát, az M0-n a szokásos 50 perces dugó, az Erzsébet híd beállva, a Petőfi szintén… más megoldás nincs, nézzük a mellékutakat. A remény halvány szikráját láttam besurranni: manőverezés, mellékutca, a mellék utcák mellékutcája, a fiúk élvezik a kanyarokat és az ismeretlen utakat, mit sem foglalkoznak azzal, hogy én éppen az őrület határán vagyok – de ez így van rendjén. Végre a Waze is összeszedi magát és beszáll a projektbe, megvan a menekülő út, 30 perces késéssel ugyan de megérkezünk! A fiúk izgatottan várják a kezdést, én persze nem bírom ki és beszállok a játékba! Azt gondolom van néhány dolog, amihez kifejezetten van tehetségem, na a paintball nem tartozik közéjük! Én voltam az első, akit kilőttek, így fél óra után jobbnak láttam, ha csak dokumentálom az eseményeket! De a fiúk imádták! Futottak, céloztak, taktikáztak, összedolgoztak, jó volt látni, és érezni, hogy megérte, megint megérte.
Minden probléma és nehézség egy pillanat alatt feledésbe merült, csak ültem és néztem őket…
Hmmm… Probléma az van, mindig van. Ahogy lehetőséged is a probléma kezelésére. Két dolgot tehetsz, vagy azt gondolod, hogy megoldod és akkor beleállsz és csinálod, akkor is ha akadályok vannak előtted, akkor is ha lehetetlennek tűnik és akkor is ha nem látod még a végét vagy kétségbe esel és azt gondolod… ááá ez már neked túl nagy akadály erre Te már nem tudsz megoldást találni.
a végére már csak egy kérdés maradt a fejemben…
Hová megyünk majd jövőre? 
