Már 2 hete az előadásomra készülök, nagyon sokat gondolkoztam, hogyan tudom kellően reprezentatívan megmutatni mennyire sokszínűek azok a rendezvények, amiket eddig már szerveztem, de sehogy nem akart összeállni a kép.
Nem tudtam mit helyezzek inkább fókuszba, beszéljek a néhány 100 fős rendezvényekről vagy 10.000 fős fesztiválokról, esetleg egy családi születésnapról vagy egy több milliós céges gáláról…
Sehogy nem állt össze…
Aztán elkezdtem azon gondolkozni, hogy mi a közös ezekben a rendezvényekben… Rá kellett jönnöm, hogy egyetlen dolog… az pedig ÉN… Úgy döntöttem nem a cégemről, hanem magamról fogok beszélni, hiszen majd a végén meglátjátok, hogy az egy és ugyanaz…
Péterváry Kata vagyok
38 éves
172 cm magas
63 kg ( kicsi plusz)
Irányításmániás
És rendezvényfüggő
Az egész 4 éves koromban kezdődött. Én az a kislány voltam, akinek az egésznapos óvodáléttől, ebédtől és homokozástól nem lett koszos a hófehér ruhája, akinek a haja mindig rendezett volt és aki nem maradhatott ki egyetlen szereplésből sem.
Én úgy nőtem fel, hogy azt láttam a nők mindent, mindent is meg tudnak csinálni, amikor kicsi voltam apukám akkor indította a vállalkozását, reggeltől estig dolgozott, anyukám, pedig az a típusú nő, a mai napig, aki ha képet akar feltenni a falra azt most szeretné, a házat kb. egy nap alatt festi ki, még mindig, remekül barkácsol és mindent is megold maga, nem azért mert apu nem segített volna neki, hanem azért, mert az egész napi munka után már nem akarta ezzel terhelni.
Én falun nőtem fel, nálunk az volt a szokás, hogy aki belép a kertkapun az már a mi vendégünk, mindegy, hogy miért jött, mindegy, hogy az éppen a postás, egy vevő vagy éppen a szomszéd néni, mindig hellyel, kínáltuk, kávéval vagy teával, na jó a papa pálinkával és megkérdeztük hogy van, nem azért, hogy teljen az idő, hanem mert tényleg érdekelt, igyekeztünk mindenben a kedvében járni, mert fontos volt, hogy jól érezze magát nálunk…
Hogy jön mindez a mai előadásomhoz?
Elmondom!
Én nem rendezvényt szervezek, akkor sem, ha egy gyerek szülinapjáról van szó, akkor sem, ha vadidegeneknek céges programot szervezek és akkor sem, ha több 10.000 fős fesztiválról beszélünk. Nekem egyetlen célom van, hogy a résztvevők élményt kapjanak.
Emlékszem, mikor az első fesztiválomat szerveztem egész nap futkostam, rohangáltam, hogy minden annak megfelelően történjen, ahogy azt én kitaláltam. Egyeztettem a rendezvénytechnikával, ellenőriztem az installációkat, felmásztam a villanyoszlopra mert oda kellett felszerelni a menekülőtáblákat, beszélgettem az árusokkal, homokzsákot töltöttem, mert azokat tettük a csatornafedélre, hogy a sült pecsenye illatát ne nyomja el más nem oda illő szag, kb. 200 szor végiggondoltam milyen probléma merülhet fel és percre pontosan lebontott forgatókönyvet kapott mindenki, aki részt vett a szervezésben, volt kiürítési terv, színpadi forgatókönyv, technikai forgatókönyv, fotósnak, videosnak külön breef, hogy tudják mi a dolguk és, hogy pontosan azt lássam a kész anyagban, amit elképzeltem, volt dress kód, szerelési terv és minden, ami nem a konkrét rendezvénynek a része, csak egyszerűen a rendezvény zökkenőmentes lebonyolításához kellett.
De ezektől még a résztvevőknek nem lesz meg a WOOOW élmény, ez eddig csak az alap. Az élmény akkor jöhet, amikor minden más alap dolog megvan. A woow élményhez az kell, hogy olyat kapjanak a résztvevők, amit eddig még nem láttak, nem éreztek, nem próbáltak az lehet egy homokszobor a parkban, egy kertmozi a szalmabálákra heveredve, persze takaróval, hogy ne legyen kényelmetlen egy flash mob, amiben a semmiből egyszer csak 100 ember táncolja ugyanazt vagy 5 óriás sthilfűrésszel kell fát aprítani egy a lényeg, hogy a résztvevőknek tátva maradjon a szája.
Hiszem, hogy az ördög a részletekben rejlik és sokszor egészen apró dolgokon múlik az egész ezt pedig úgy hívják figyelem – mikor figyelsz arra, hogy a vendéged vegetáriánus és külön összeállítasz neki egy étrendet, mikor tudod, hogy nem szereti, ha oldalról fotózzák, mert a profilja nem túl előnyös, mikor a egy személyre szóló névtábla, mellé teszel egy kedves kis meglepetést, amit direkt neki készítettél, mikor egész este sajátkezűleg kötözöd selyemszalaggal a programfüzeteket, csak azért, hogy szép legyen és másnap a résztvevők megjegyzik, hogy ezt biztos Te kötötted, ebben a masniban minden benne van de lehet az egy kedves szó is, amivel segítesz megtalálni a helyét, vagy egyszerűen hívsz neki egy taxit, amivel haza tud menni.
Mikor megkapok egy megbízást, és végigpörög a lehetséges lebonyolítás, program, catering a fejemben mindig eszembe jut a papám – ezt a történetet már néhányan hallottátok, de engedjétek meg, hogy még egyszer elmeséljem… Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem a nagyszüleimnél, a mamám egész nap sütött főzött, a papa hátul a fészerben bütykölt, szőlőt metszett vagy mesélt Miciről és Manciról a kiskecskékről, Leoról és Beóról az oroszlánokról a háborúról, a gyerekkoráról, a katonákról… az egész olyan volt, mintha megállna az idő…imádtam hallgatni a történeteit és ezzel nem csak én voltam így… Egy napon megkérdeztem Tőle, hogy miért van az, ha valaki idejön az annyira jól érzi magát, hogy nem akar innen elmenni…
Papa felnevetett és csak azt mondta:
– Fiam, majd, ha nagy leszel megérted Te is. Tudod a Bányai az vendégszerető nép és ezt a szeretetet érzi az, aki hozzánk jön…
És, ha a Papa így mondta, akkor ez bizony így is volt…
Én abban hiszek, hogy egy rendezvény, egy konferencia egy születésnap nem a tökéletes helyszín kiválasztásától, nem a tökéletes cateringtől és nem is a tökéletes dekorációtól lesz felejthetetlen, hanem attól, ahogy a vendégek érzik magukat… Hiszem, hogy minden rendezvényem olyan, mintha a vendégek bejöttek volna azon a bizonyos rozsdás bordó kapun…